Ahhoz képest, hogy maga Neuwiller-lès-Saverne a mai ezer lakosával mennyire jelentéktelen település, a központjában, egymással szemben, két jelentős középkori építészeti emléket is találunk. Magáról a városkáról a másik, a Szent Adelphus templom kapcsán már értekeztünk, Szent Péter és Pál apostolokat pedig (jópár más korabeli templom védőszentjeivel ellentétben) aligha kell bemutatni, így rögtön a tárgyra térhetünk!
1440-ben az Eifel-hegység déli részén, nem messze a Moseltől, egy Eberhard nevű földműves kitett egy Fájdalmas Szűzanya szobrot egy fára, hogy az előtt imádkozzék. Miután ima közben egy alkalommal megjelent neki Mária, épített itt egy kis kunyhót, ahol haláláig remeteként élt.
Az eseménynek híre ment, és már az 1440-es években épült itt Mária tiszteletére egy kápolna. Eberhard 1452-ben halt meg.
A területileg illetékes trieri érsek néhány évre rá belekezdett egy nagyobb, a zarándoklatokhoz megfelelő méretű templom építésébe. A szentély felől kezdték, az 1474-re lett kész, a teljes templomot 1502-ben szentelték fel.
A templom délkeleti tájolású, ez valószínűleg az eredeti kápolnához, esetleg Eberhard eredeti kunyhójához igazodik. A gótikus kor végefelé járunk, több, mint három évszázaddal az első francia gótikus templomok építése után. Az épület az érett gótika stílusjegyeit mutatja: masszív támpillérek, óriási üvegablakok, csúcsíves szerkezetek mindenhol. A bazilika-formát is elhagyták már: a templom kéthajós, de a fő- és az egyetlen mellékhajó egyforma magas.
A semmi közepén a templomot kimondottan a zarándokok fogadására építették. A zarándokok és az épület gondozására le is települt itt egy szerzetesrend, még az építkezés ideje alatt.
Kedves olvasók, a következő hetekben, itt nem részletezendő okok miatt, nem lesznek új cikk. A terveim szerint január elején jelentkezem újból.
A szentélyt a szerzetesek használatához méretezték: a főhajóval egyező szélességű, és nagyjából ugyanolyan hosszú is, mint a főhajó. Így viszont a mellékhajó afféle csonkként áll ott (ld. a fentebbi képet), első ránézésre nem is világos, miért ér véget az épület felénél.
A délnyugati (tehát a mellékhajóval átellenes) oldalon egy kápolnát is építettek a templom mellé. Emiatt nincs a szentélynek a jobb oldalon ablaka, mivel az így tulajdonképpen egy belső fal, a másik oldalán a kápolna található.
A belső térben is a gótika jellemzőit ismerhetjük fel, valamint itt is látjuk, hogy a mellékhajó a főhajóval egyező magasságú, a mennyezet pedig csillagmintás.
1802-ben, a francia megszállás idején a szerzetesrendet feloszlatták, a franciák viszont az épületre nem tartottak igényt. A trieri egyházmegye vette át, és egy új plébániát létesítettek itt, amelynek, a kevés helyi hívő mellett főként a zarándokok lelki gondozása volt a feladata. Németül a remetekunyhó "Klause", erről nevezték el a plébániát is: "Klausen". Több, mint másfél évszázaddal később, 1969-ben került fel ez a név a civil térképekre is, amikor Rajna-Pfalz tartomány két falu összevonásával létrehozott egy ilyen nevű települést is.
A templom azóta is az egyházközség kezelésében áll, évente mintegy százezer zarándok keresi fel.
Köln városát a rómaiak alapították az első században Krisztus után. A IV. században az északi városfalnál emeltek egy ovális alaprajzú épületet. Ennek akkori pontos funkcióját ma nem ismerjük. Régészeti leírásokból, valamint utazók évszázadokkal későbbi, a VI. századból való leírásaiból ismerhetjük az épületet.
Grieth az Alsó-Rajna mentén található, ha Wisseltől elindulunk a folyó felé, Griethbe érkezünk. A középkorban Grieth nem is volt önálló egyházközség, hanem Wisselhez tartozott, és egy (minden bizonnyal román stílusú) kápolna állt a faluban.
A XIV. századtól a Rajna közelsége, a kereskedelem, és főleg a halászat termelt annyi bevételt, ami a települést, ha nem is gazdaggá, de önállóságra képessé tette, és lehetővé tette egy új teplom megépítését is.
