Lipp Kölntől északnyugatra található, a falu történelmének kezdetei több találgatásra adnak alapot, mint biztos ismeretre. Első írásos említése a XII. századból való, de ennél a falu valamivel biztosan idősebb.

Orsolya kölni szent volt, legendák homályába vesző történetéről a tiszteletére emelt kölni templom kapcsán már írtam. Lipp szélén, igazából azon is túl, a faluszéli dombon, az ő tiszteletére emelték a templomot valamikor a XI. században, egyszerű román stílusban. Ez túlnyomórészt máig megvan, de az utólagos bővítések miatt nem sok látszik belőle: a nyugati homlokzat, valamint a fenti képen a főhajó származik ebből az időből. 

A következő időszakban a templomot átépítették egy háromhajós bazilikává, és a déli mellékhajó nyugati végébe egy tornyot is építettek (eredetileg valószínűleg nem volt, ez nem volna ritkaság a korabeli templomoknál). A kissé összevisszára sikerült épületen nem könnyű kiigazodni: a kép közepén a főhajó nyugati fala az első fázisból, a torony alsó, egyszinű, román jellegű része a másodikból való. Az említett mellékhajók már nem állnak. 

A XII. századból való az apszis is, a korra jellemző félköríves kivitelben, a templom többi részéhez illeszkedve - hogy a többi rész azóta nincs ott, az nem az apszis hibája. 

A gótikus korban, a XVI. század elején, mindkét mellékhajót lebontották. Az északit nem is építették újra, a délit viszont igen, gótikus formában. Ekkor épült a gótikus torony is. A gótikus mellékhajó a főhajóval azonos magasságú. A kő és tégla felváltott használata nyomán látható "csíkos" kivitel jellemző erre a korra és régióra, fogunk még ilyen templomokat látni. 

A templom mai állapota a XX. század elején alakult ki, amikor jó ötletnek tűnt megint megépíteni egy északi mellékhajót, ezúttal neoromán stílusban, és teljesen aránytalanul. Mindennek tetejébe még épült ide egy kis előcsarnok is, téglából (ld. ezen kép jobb szélét, ill. a második kép bal szélét), amitől végképp olyan lett a templom, hogy az ide érkező egyszeri látogató elsőre azt se tudja, honnan is kell ezt nézni. 

A lippiek láthatóan úgy szerették a templomukat, mint Schneider Mátyás a fürdővizet (ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit), az eredmény meg legalábbis megszokást igényel. De legalább a kedves olvasók nem érezhetik azt, hogy már megint tegy dögunalmas, ugyanolyan templom.