Düsseldorfban annyira bejött a román stílus, hogy az előző századforduló tájékán komoly mennyiségben épültek neoromán stílusú templomok. A bloggernek igen figyelmesnek kell lennie, ha nem akar belefutni valami 1905-ben épült templom hosszú történetének bemutatásába.

A Szent Margit templom, bár ránézésre modernebbnek tűnik, mint százéves társainak némelyike, egyértelműen középkori.

Az érett román korszakban, a XIII. században épült, 1236 környékén készülhetett el. Amint az a fenti képről is megállapítható, egy háromhajós bazilikáról van szó. Érdemes megfigyelni, hogy annak ellenére ilyen szerkezettel építették, hogy a méretei minden további nélkül lehetővé tették volna az egyterű építkezést is, három-négyszáz évvel korábban is könnyedén át tudtak volna hidalni ekkora távolságokat.

Ami még szintén szembetűnő, hogy, bár a templom abszolút magassága nem nagy, az arányokk egészen eltorzulnak, a szélességhez képest az épület erősen elnyúlik felfelé, a klasszikus bazilika-stílusnál ilyen magassághoz legalább másfélszer ekkora szélesség tartozott.

Az épület, a korszaknak megfelelően, latin kereszt alaprajzú, a kereszthajó a főhajóval egymagas.

A fő- és a kereszthajó találkozása fölé a román korban gyakran emeltek egy kisebb tornyot, erre láthattunk korábban is példákat Maria Laachban vagy a kölni Szent Apostolok templománál. A reneszánsz majd, a fő- és a kereszthajó kiszélesítésével, hatalmas kupolákat emel a keresztpont fölé, a kései román korban, majd a gótikában, a kettő közt mintegy átmenetet képezve, magas, nyolcszögletű tornyokat emeltek, erre látunk itt is egy példát. A Szent Margit-templom tornya majdnem még egyszer olyan magas, mint az épület maga.

A templom külsejét maghatározza, és az épületet a valóságosnál fiatalabbnak láttatja, hogy be van vakolva, és még csak nem is egységesen, hanem a fal nagy része fehér, amit vörös díszítések törnek meg.

A belső tér teljesen megfelel a kései román stílusnak (a bútorzat viszont jóval későbbi). Mivel az épület nem nagy, ezért a kőboltozat ellenére is viszonylag vékony oszlopokkal is meg tudták tartani a teljes tetőszerkezetet.

Az épületet évszázadokon keresztül szerzetesek használták, a XIX. század eleje óta egy külvárosi katolikus egyházközség plébániatemploma.