Szent Adelhpus a feljegyzések szerint a lotaringiai Metz püspöke volt a IV-V. század környékén, életéről több legenda mellett viszonylag kevés hiteles adat maradt fenn. Mindenesetre az utókor szentként tisztelte, és egyik utódja a IX. században az ereklyéit Neuwillerbe küldte. Ez a városka, ill. a korábbi apátság, Elzászban fekszik, kb. száz kilométeerre keletre Metztől, a német neve Neuweiler volt. Teljes mai neve, a más hasonló nevű városoktól való elhatárolás céljából kiegészült az itteni folyó nevével: Neuwiller-lès-Saverne.

Azt tehát biztosan tudhatjuk, hogy a IX. század első felében állt már itt egy apátsági templom. Ez a mostani viszont annál jóval később, a XII. században épült. Ekkortájt Franciaországban a gótika már erősen elkezdte kiszorítani a román stílust. De egyrészt Elzász, és így Neuwiller, akkor nem francia terület volt, másrészt a vidéki apátságok azért Franciaországban is fáziskésésben voltak a nagy katedrálisokhoz képest. 

Mindazonáltal míg kicsit lentebb a Rajna mentén ebben az időben még klasszikus román stílusú templom épülhetett volna, itt egy átmenetnek lehetünk tanúi. 

Nehéz így, kilenc évszázaddal később megfejteni az akkori építtető gondolatait. Az látszik, hogy alapvetően a korábban megszokott építészet élt a fejében, amit látunk, egy hagyományos háromhajós bazilika, kereszthajóval, erős toronnyal a négyezet (a fő- és a kereszthajó találkozása) felett. Használt gótikus elemeket, különösen feltűnőek a támpillérek a kereszthajó sarkainál, de látjuk őket a mellékhajók oldalában is. Majd a belső térben is egyértelműen felismerjük a gótikát. De mintha nem lett volna bátorsága kihasználni az ebből fakadó előnyöket: az ablakok viszonylag kicsik, ráadásul boltíves (félköríves) lezárásúak. Nem is tudták az érett gótikánál megszokott mértékben a fényt a belső térbe vezetni. 

A hosszház nyugati (a fenti képeken felénk eső) utolsó szakasza, a tornyokkal és a rózsaablakkal az ajtó felett, későbbi. A templom eredetileg ott ért véget, ameddig ma fehérre van vakolva a mellékhajók oldala.

A szentély félköríves lezárású, szép, három apszisú, de mégiscsak román stílusú volt. Ezt a XIV. században lebontották, és egy gótikusat építettek a helyére. Az akkori építtetők viszont, ellentétben két évszázaddal korábbi társaikkal, éppenhogy túl merészen építkeztek, alkotásuk nem állta ki az idők próbáját. De erre még visszatérünk. 

A belső térben láthatjuk a, ha nem is túl markánsan, de azért mégiscsak csúcsíves szerkezeteket az oszlopsornál, és a bordázott mennyezetet a főhajóban (a mellékhajók sima keresztboltozatosak). Egyértelműen gótikus stílusjegyek. Az épület méretarányai viszont a román stílust idézik, nem tudták kihasználni a gótikából fakadó statikai előnyöket. Különösen a keskeny főhajó feltűnő. 

A reformáció idején a templom hol katolikus, hol evangélikus lett, nem is feltétlenül békés körülmények közt. Végül a két felekezet felosztotta egymás közt az épületet: a kereszthajó és a(z akkor még meglévő) szentély katolikus lett, a hosszház evangélikus, a kettő közti átjárást pedig befalazták. 1800-ban a katolikusok kivonultak, mivel megkapták a Napóleon által feloszlatott apátság templomát pár lépésre innét. Az evangélikusok ettől nem lettek hirtelen többen, szóval a korábbi katolikus részekre nem volt igazán szükségük, azt egy ideig raktárnak használták, a leromlott állapotú gótikus szentélyt is elhanyagolták. A félig beomlott szentélyt végül 1824-ben teljesen le is bontották. Így ma a templom nem kereszt, hanem T-alaprajzú, a négyezetnek csak három ága van, a kereszthajónál kelet felé végetér az épület. Az egykor volt szentély helyét lezáró falat láthattuk a fentebbi képen. Csak később, 1835-ben bontották le a kereszthajót a templom többi részétől elválasztó falat, és került a szószék a szentélyhez vezető egykori átjáró fala elé. 

A máig evangélikus templomként funkcionáló épület az elzászi román kori építészeti emlékeket összegyűjtő Route Romaine része.